- Kati! Kati! - kiabáltam be Schawarcz Katihoz a kertajtóból. Álmosan dugta ki a fejét az ablakon.
- Mi történt, ég a ház?
- Dehogy! Csak... nem értelek el, gondoltam személyesen szólok. Este szüreti mulatság lesz a Szép Ilonában. Táncolhatnánk egy jót!
- Én és a tánc! Tudod jól, hogy az nekem már nem megy. Évek óta nem táncoltam.
- Neked nem megy? Neked, aki a polgáriban úgy táncolt, hogy párja sem akadt? Akit háromszor is visszatapsoltak a nagyszínpadra, amikor a Hókirálynőben előadta a fergeteges Manó táncot? Más indokot kérek!
- Nem haragszol? De... nem... a háború megkeserített. Elment a kedvem az ugrándozástól.
- Ugyan már! Pont azért! Ideje lenne már felébredni... és új fiúk vannak a láthatáron! Kihagynál egy jó mókát?
- Ki, drágaságom. - zárta le az invitálást.
Kelletlenül ballagtam el. Persze, akkor még nem tudtam, hogy időközben, komoly udvarlója akadt egy fiatal újságíró személyében, akivel később úgy összegabalyodtak, hogy házasság is lett a dologból.
- Ha nem jössz, akkor nem jössz... - zártam le magamban a dolgot.
Kati visszautasítása nem vette el a kedvem. Szerettem táncolni és mivel tánciskolába is jártam a háború előtt, sikereket könyvelhettem el ezen a téren. Számomra a tánc lételem volt... ha táncoltam, megfeledkeztem a világról...
Így aztán, ahogy közeledett az este egyre izgazottabb lettem. Jó kedvemben madarat lehetett volna fogatni velem... Fütyürészve készülődtem. Válogattam a varrónői ténykedésem alatt készített ruhakészletemből, a Kégler divatszalon remekeiből. Forgattam-nézegettem a holmikat, alkalmasat kerestem. Emlékszem volt egy bordó lurex ruhám, amit még a Főnökségtől kaptam. Csónakkivágású nyakát szerettem a legjobban. Egy darabig meditáltam, felvegyem-e, vagy sem, de aztán döntöttem és választásom arra esett. Néném meg is jegyezte, hogy: "Csak nem ezt akarod felvenni? Nem túl flancos ez?"... de aztán anyukám rászólt: "Hagyd Naca, úgysem lehet lebeszélni."
- Hogy ismer az én anyám! - feleltem viccesen, szinte megbabonázva.
Jókedvemben észre sem vettem, hogy édesanyám mennyire gondterhelt. Csak később derült ki, hogy számára ez lesz az utolsó szüreti bál a svábhegyi gyermekélelmezési csoporttal. Nem volt ugyanis "jó elvtárs". S hogy mi történt? Azt igazából két hónap múlva tudtam meg, amikor elhelyezték a Gundelba.
Emlékszem, nagyon mérges volt akkor, és csak fújta a magáét.
- Dehogy lépek én be a kommunista pártba! A Rózsa elvtárs is menjen a francba! Az aljas képmutató, nem olyan régen még a Sárosi úrasszony csicskája volt, most meg, hogy kinyílt a csipája. Még iskolába se járt, csak egy ócska kis lócitrompofozó! Talpnyaló!
- Igenis nacsasasszony, meg persze nacsasasszony... most meg jó elvtárs! A jó elvtárs... a jó életbe! Hogy rottyantaná magát össze a legtöbb nép előtt. Mindenki tudja, hogy magának életében csak a konyhai hulladékhoz volt köze, meg a kommunista pártjához! De hogy én mire vagyok képes arról elképzelése se lehet, mert agy híján a fejébe csak piros massza van... vegye már tudomásul, hogy én, Kovács Karolina, amíg élek nem lépek be sehova... legfeljebb a gyóntatószékbe, esküszöm a szent szűzre! Engem nem lehet kényszeríteni! - fújta a magáét. Fújta... miközben tudtam, hogy nagyon is bántotta, amiért nem a munkája alapján ítélik meg. Aztán csend lett...
Mert aznap a bál napja volt. S ő uralkodott a gyülekező gomolyfelhők árnyékában minden indulatán... Én pedig, nem sejtettem, hogy édesanyám min megy keresztül. Boldogan készülődtem. Este hatra kicsinosítva, mindannyian elindultunk.
A Szép Ilona a BESZKÁRT mellett volt. Úgy kidekorálták, hogy öröm volt nézni. Még talán sohasem láttam ilyen pazar kertet. Hatalmas szőlőfürtöket kötöztek az egész teret körbefonó lugasra. Mindenhol a szüretet idéző díszítések pompáztak. Amolyan igazi, vidéki hangulatot varázsolva a helyiségbe. Még egy hatalmas, csapravert hordó is állt az asztalok között... körülötte már jó hangulatú emberek boroztak. A zenészek is húzták már a talpalávalót és egy fiatal párt is láttam a táncparkett közepén. Egy szőke hajú suhanc összefonódva táncolt egy gyönyörű gesztenyebarna-hajú lánnyal.
A ruhámat illetően, Nacának lett igaza. A lurex ugyanis úgy csillogott az esti kivilágításban, mintha csak egy hatalmas karácsonyfadísz lettem volna. Én lehettem a legfeltünőbb a báli sokadalomban. Sokáig nem is tudtam eldönteni, vajon a kirívó öltözetemnek, vagy sajátmagamnak köszönhetem a táncpartnereimet. Mert azokból, aztán nem volt hiány. A gyermekélelmezésiek ugyanis a Vízművek dolgozóit hívták meg, akik közül a legtöbben a férfi nem képviselői voltak. Vízvezetékszerelők, fűtésszerelők... emlékszem, a táncparketten kézről-kézre adtak. Nem tagadom... jó volt ez a központi szerep. Csak hááát... nekem tetsző fiút a táncpartnereim között sem találtam.
Egy szusszanásnyi szünetben, amikor néném megkérdezte "no, hogy érzed magad?" boldogan válaszoltam egyetlen szóval: "fantasztikusan"... és akkor még nem is sejtettem, hogy azon az estén újra elsöpör a jól ismert érzés...
Emlékszem, éppen kifújni készültem magam és talán egy csöpp egyedüllétre vágytam, amikor hirtelen megszólalt egy nyurga, szőke fiú mellettem.
- Mintha őt láttam volna, azzal a lánnyal, amikor jöttünk. És... és... igen! Ő az a fiú a cukkrászdából. Futólag, de ismerem... - suhant át az agyamon. Időm sem volt rágódni ezen, mert azonnal megszólított.
- Kérsz egyet? - csapott le rám hirtelen.
- Micsodát? - tértem magamhoz a révületemből.
- Egy fürt szőlőt. Onnan. - mutatott a lugasra.
- Kérek... azt. - néztem rá a legszebb, ám legmagasabbra felkötött fürtre.
- Rendben, miattad mindent! - felelte és ugrálni kezdett. Sokáig nem érte el, de az igyekezete és a kitartása lenyűgözött. Mosolyogva szemléltem kínlódását. Végül, legyőzte a magasságot és izzadtan, lihegve megszerezte a fürt egy részét. Ujja közül kígyózva folyt le a ragacsos szőlőlé. Zöld szeméből elégedettség és a hódító férfi nézett vissza rám. A jelenség magával ragadott.
- Na püff neki Kovács Zsófi! Ilyen nincs! Első látásra... - villant át az agyamon, miközben a szívembe egy jól ismert érzés költözött. A fiú, olyan megejtően édes volt, hogy az volt az a pillanat, amikor azt éreztem, ismeretlenül is beleszerettem... mire megszólalt, a szívem már vadul kalapált.
- Engedd meg,... Hódi Zoltán. - nyújtotta felém a mazsolává nyomott szemeket.
Vélemények-megjegyzés