- Szervusz! - köszöntem rá, mire ő...
- Szervusz! Féltem, hogy nem jössz el.
- És ha nem jöttem volna?
- Akkor, elmentem volna hozzátok. Esetleg kővé dermednék és egy örökkévalóságig várnék rád! - felelte huncutul. Észrevettem, hogy mustrál.
- Mi van? Mit nézel rajtam? Mit látsz?
- Egy gyönyörű lányt! Aki, még Vivien Leighnél is sokkal szebb. Pedig ő aztán egy igazán csodálatos és remek nő!
- A szinésznőre gondolsz? - ámultam el magamban... csak mert köztudott volt, hogy Vivien akkoriban nem csak szinészi tehetségéről, de bájos mosolyáról és igéző alakjáról is híres volt.
- Igen. - nézett a szemembe. Tekintete úgy felkavart, hogy remegni kezdtem.
- Menjünk táncolni. - zártam le zavartan a témát és elhatároztam, hogy ezt nem feszegetem többé.
A terem zsúfolásig tele volt. Az első negyedórában még ülőhelyünk sem akadt. Pedig a szervezők kitettek magukért. A fal mellett kétsorosan padokat és tucatjával székeket helyeztek el. Sajnos, már mindenhol ültek.
A zenakar éppen pihent... a büfénél hatalmas tömeg hömpölygött. Az emberek a szünetben igyekeztek frissítőkhöz jutni.
- Kérsz valamit inni?
- Köszönöm... esetleg egy kis vizet...
- Sütit? Nézd milyen szép nőiszeszély!
- Na jó... - adtam meg magam. Nem akartam megbántani...
Mire Zoli a süteménnyel és egy pohár szódavízzel visszatért a táncparkett is benépesedett. A zenekar hangolt, a párok pedig várakoztak.
És akkor, hirtelen felcsendült a lindy hop. A szivem vadul kalapálni kezdett. Imádtam ezt a táncot.
- Jössssszzz??? - kérdeztem türelmetlenül. Szerencsémre neki sem kellett kétszer mondani. Így aztán, átadtuk magunkat a táncnak. Megszűnt a külvilág... csak mi voltunk és a zene.
- Úgy táncolunk, mint egy összeszokott pár. - gondoltam elégedetten, miközben megállapítottam, hogy a férfiak vágyakozva bámulnak. Az új ruhám, vagy Franci frizurája tette meg a hatását, akkor azt nem tudtam... egy biztos, feltünő jelenség lehettem. Jól táncoltam és mivel jó partnerem volt... irigyeltek.
Még arra is emlékszem, amikor...
Az ugrálás után izzadtan és kifáradva rogytunk le a székre... és alig telt el pár perc, sőt, még felocsúdni sem volt időnk, máris megszólalt a kedvencem...
- A mi számunk! - nézett rám ragyogó szemmel a hercegem, amint meghallotta, hogy a banda a "River Rock"-ba fog bele.
- Menjünk! - álltam kötélnek azonnal. A szoknyám repült utánam... a tűsarkúm koppant és az új frizurám helyén, már csak kóc volt...
Akkor, ott a táncteremben azt éreztem, olyan szerelmes vagyok, mint a nagyágyú... olvadozva néztem a partnerem, amint a saját egyéniségével próbálja visszaadni a zene hangulatát. A látvány és az érzések magával ragadtak. Annyira, hogy bár, alig-alig értünk egymáshoz, Zoli minden érintése, minden alkalommal villamcsapásként hatott az érzékszerveimre.
Időnként kilestem a pilláim alól... és örömömre azt vettem észre, hogy az este végére, már nem csak én tekintgetek rá fátyolos szemekkel, hanem ő is. Gyönyörű szemeiben egyszerre láttam a hódító férfit és az esendő kisfiút.
Ahogy emlékszem a nőiszeszély zárórára szép lassan megszáradt. A szódavízből elillant a buborék... mi pedig arra ocsúdtunk, hogy az áttáncolt este, véget ért. A párok hazafelé szállingóznak... nekünk is indulnunk kell.
- Elkisérlek. - jelentette ki azonnal Zoli.
- Gondolod, hogy szeretném? - biccentettem meg a fejem mókásan.
- Szeretnéd, igen...
- Nocsak. Mi vagy te? Gondolatolvasó?
- Nevezz annak...
- Szóval mi is vagy?
- A lovagod. - felelte nevetve.
- A lovagooooom? - nyújtottam meg a szót, mire ő még mindig nevetve megfogta a kezem. Valami azt súgta hagyjam. Így tehát, kéz a kézben indultunk.
- Mehetünk szép kisasszony?
- Igen. - mondtam zavarodottan. Jól esett a közelléte. Éreztem, hogy remeg. Aztán, hogy zavarunkat leplezzük, csacsogtunk...
- Mondd csak, minden lánynak így udvarolsz?
- Nincsenek lányok. Te vagy.
- Ezt nem hinném... láttam a bálon... meg meséltek is.
- És elhitted?
- El.
- Kár. Remélem megismersz. Hagyod?
- Meglátjuk. - válaszoltam vonakodva. Miközben a lelkem azt súgta "persze, persze!"...
- Szeretném. Szeretnélek jobban megismerni. - mondta szinte könyörögve és átkarolt.
- Majd, talán... - húzódtam volna el, de nem hagyta.
- Hallod a zenét?
- Milyen zenét? - néztem rá értetlenkedve.
- Hát Karádit... Az a címe, hogy egy szédült pillanat... szabad egy táncra? - nevetett mosolyogva, aztán átkarolt és énekelni kezdett. Szégyellem, de Bandi jutott eszembe. Az első fiúm, aki a gitárjával és az énekével hazáig követett. Talán még mosolyogtam is, hogy "ezeknek ez az éneklés a mániájuk"... de Zoltán csodaszép mély hangja észhez térített.
"Zúgva hív a szívharang,
Mint a búgó vadgalamb,
Holdvilágos nyári éjszakán.
Mint a hullócsillagok,
Semmiségbe villanok
Messze tűnő boldogság után.
Egy szédült pillanat mindent megér,
Életemet adnám neked egy csókodért."
Úgy emlékszem minden pillanatra, mintha ma történt volna. Olyan volt az egész, mint egy álombéli mese. Nem láttam, nem hallottam... csak lépdeltem az út közepén a kockakövön amerre Hódi Zoltán vezetett. Szálltam-repültem és megszűnt az idő. És a varázslat folytatódott... mert ő énekelt tovább.
"Elhoznám szívemet szíved elé,
Pokoli tűz lidérce űz vesztem felé.
És mint a pille száll meghalni láng fölé,
Úgy szállnék boldogan a két karod közé.
Egy szédült pillanat mindent megér,
Pokoli tűz vesztembe űz egy csókodért." - fejezte be a dalt, majd hatásszünetet tartott.
Csak álltunk ölelkezve és egymást néztük. Végigsimította az arcomat, és már majdnem meg is csókolt... de akkor hirtelen hangos csilingeléssel a kanyarban megjelent a villamos. Beállt a megállóba... és véget vetett a meghitt pillanatnak.
Zavaromban már csak annyit mondtam:"Innen egyedül megyek". Aztán felugrottam a járműre.
Még hallottam, ahogy Zoltán utánam kiált.
- Imádlak! Keresni foglak!
Aztán a villamos csilingelve elindult... én pedig, nem aludtam egész éjszaka.
Vélemények-megjegyzés